Ománi merülés

Jó régóta nem irtam, de otthon voltam, és mióta július elsején kijöttem, azóta készülünk a csomagolásra. Merthogy egyre inkább úgy néz ki, hogy Moszkvába költözünk. Igaz, most Gábor cége meglengette, hogy nem fizetik a csajoknak az ovit (ez Moszkvában komoly érvágás, havi kb 1000 euró gyerekenként), ezen uram bepöccent és mérgében közölte lehet, hogy mégsem költözünk. De egyenlőre gyúrunk a csomagolásra.

Emellett azért teljes életet élünk, július 8 és 14 között Ománban voltunk, elsősorban merülni. Omán pont szemben van Indiával, alig 3 órányi repülőút és gondolom amiatt, hogy szezonon kivül mentünk nagyon jutányosan megszámitották a merüléseket, szállást, kocsi bérlést. A hely tiszta, kultúrált és nincs mindenben római kömény, úgyhogy Indiához képest felüdülés.

Vasárnap érkeztünk, ez ott munkanap (csütörtök és péntek jelenti a hétvégét) és nekiláttunk, hogy felderitsük a környéket. Ez nem volt könnyű, mert a ház, ahol Gábor szállást talált éjszakára, nem volt rajta a térképen, de eltaláltunk a szomszédos bevásárlóközpontig és vissza is tudtunk menni a szálláshoz. Ezen felbátorodva a délutáni tespedés után elmentünk egy étterembe, csak kicsit tévedtünk el, és egész jó vacsit kaptunk. A jó hir az, hogy itt nem nagyon bénitja az embert a bőség zavara, mert bár Muscat (a főváros) mellett laktunk, nem volt őrületes hemzsegés éttermekben. Úgyhogy nem volt nehéz és hosszadalmas döntéshozatali folyamat éttermet választani, a 3-4 ajánlott kajálda közül abba mentünk, amit megtaláltunk a térképen. Egy steakhouse volt, fincsi előételt kaptunk, utána én halat ettem és adtak salit is mellé, úgyhogy én heppi baba voltam. Megjegyzem azért volt egy kis gyomoridegem, mert a Ramee Guesthouse Rock bottom nevű éttermében voltunk, ami - a nem elég vájtfülűek kedvéért - egy indiai szálloda (egyébként Ománban elég sok indián kartács barkácsol), igy aggódtam kicsit mit kapunk enni, de rendben volt. Megjegyzem az étterem indiai szakácsai biztos feszt agyalnak azon, hogyan lehet valamit megenni, amiben egy grammnyi csili és római kömény sincs, a lencse nyomokban sem fellelhető, viszont a hús mellett fáknak, bokroknak levele, virága ott könyököl és ezt mi boldogan csűrjük befelé. Erre csak azt tudom mondani, hogy az élet bizony tele van rejtélyekkel. 
Szóval megkajáltunk, hazamentünk, lefeküdtünk, elaludtunk. 

Másnap pedig indult a rock and roll. Azt tetszik hinni, hogy én ezt csak azért irom, mert jól hangzik, de tessék nyugodtan szó szerint érteni.

Daymaniyat szigetek (internetről töltöttem le)

Reggel nyolcra mentünk merülni. A búvárló hely a Damaniyat szigeteken volt, ami 45 perc a búvárközponttól hajóval. Nem túlozták el a dolgot, mert a hajó nem volt nagyon nagy, igy alkalmat adott arra, hogy együtt dobogjon a kis szivünk a természettel. Ha ugyanis egy bohóchal tüsszentése kicsit megmozgatta a vizet, ebben a remek hajóban ülve az ember végigélvezte az összes felkavarodó hullámot.  De szerencsénkre a tenger aznap a szokásosnál is nyugtalanabb volt, úgyhogy érdekes utazásnak néztünk elébe. Ehhez még hozzájött az is, hogy kapitányunk Ali lelkében arab őseinek harcias szelleme dolgozott és úgy döntött nem tartja vissza. Úgyhogy a hajóból kinyerhető legnagyobb sebességgel keresztülhajtott bennünket a hullámokon, mi pedig úgy pattogtunk a hajóüléseken, mint a nikkelbolha. Ez remek alkalom volt a csigolyáim számára egy vidám körtáncra és a gerincvelőm is örült, mert ritkán tudott egy jót dumálni a májammal meg a lépemmel, úgyhogy megragadta az alkalmat. Nem beszélve a veséimről. A jobb és baloldali viszonylag ritkán tud beszélgetni egymással. A távolság miatt. Amint azonban ezt sikerült leküzdeni, boldog csivitelésbe fogtak. Én meg ültem csendesen, szoritottam minden fix fogható dolgot a hajón és azon töprengtem, hogy a vétkes kiváncsiság okozta elhülyülés mely pontján jutottam oda, hogy igent mondtam erre a búvárkodásra. A baj ugyanis az, hogy én alapvetően egy gyáva kukac vagyok. Aki kiváncsi. És amikor a Gábor bedobta, hogy Ománba jönne búvárkodni, rögtön mondtam, hogy jövök én is. Mert fúrta az oldalamat a kiváncsiság. Ennek ellenére bátor dolog volt tőlem, merthogy tengeri beteg szoktam lenni. Nem is kicsit, nagyon. De egyrészt Omán kezdetben az én ötletem volt (a szakirodalomban olvastam, a Conde Nast Traveller zengedezett róla), úgyhogy nehogy már kimaradjak belőle, másrészt meg mióta kitalálták az Útitárs tablettát (leánykori nevén Travelon, de mivel a terjesztést nagyon gátolta, hogy honfitársaim nem birták megjegyezni és kimondani a nevét, átkeresztelték), azóta a tengeribetegség is kordában tartható. Útitárs tabletta a mindenféle utazási betegség (hajó, repülő, autó) leküzdésére szolgáló készitmény, ami gyömbért, B6 vitamint és tán némi hajnali fuvallatot tartalmaz, szóval nem löksz boát és nem is alszol el tőle.
Lényeg a lényeg, nagy nehezen átvészeltem az utat és bár merülés előtt úgy éreztem magam, mint akit most küldenek a vágóhidra, azért belecsobbantam a vizbe. És amikor ott volt a sok hal, egy cápa odaköszönt, meg ott integetett a csomó szines korall és az egész nagyszerű volt, merthogy merülőcégünk nagyon jó felszerelést adott, akkor megbocsátottam a tengernek. Az összes nyamvadt hullámával együtt. 

Tájkép (internet)

Rózsaszin korall (internet)

 
Hétfőn a három nővér nevű helyen merültünk. Nem azért mert Csehov járt arra előttünk és úgy érezte ez egy olyan dráma, amit meg kell irni, hanem azért, mert a helyen három szikla állt egymás mellett. Könnyű merülőhely volt, nem volt mély (10-15 méter), és mint mondtam elég szép volt ahhoz, hogy a tenger korábbi huncutságát megbocsássam. Én ugye gyorsan elszipogom a levegőmet, úgyhogy negyven perc után feljöttem, persze a Gábor még maradt, úgyhogy látott még két teknőst nélkülem. Az uramnak sokkal jobban megy a búvárlás, mint nekem. Ami nem csoda, merthogy született békaember, a búvároktatónk szerint. Amikor ezen értékelés után Gábor megkérdezte tőle, hogy rólam mit gondol, erre csak azt mondta, hogy előfordul néha, hogy az én képességeimmel is meg tudja valaki tanulni a merülést.  Ez annyira jólesett, hogy azóta sem tudom feledni.
Hétfőn egyet merültünk, mert a kapitány úgy látta, hogy kezd kicsit durvulni a tenger és hogy maradéktalanul meggyőzzön minket, rávilágitott arra, hogy a reggeli utunk egy gyengéd laza ringatózás volt a hullámokon ahhoz képest, ami a visszaúton vár ránk. Én reméltem, hogy téved, de sajnos igaza lett. Visszafelé gondolatban újra összevesztem a habok urával, minden körmöm bekékült, mert úgy szoritottam mindent, ami a kezem ügyébe került. Azt hittem meg fogom puszilni a földet, amint partot érünk, de úgy elzsibbadt mindenem a kapaszkodástól, hogy úgy gondoltam az anyaföld az én csókom nélkül is meglesz még egy darabig. A szerencsés földet érés után hazamentünk, lezuhiztunk és elmentünk, hogy megnézzük Muscat óvárosát. 

Szultáni palota az öböl felől (wikimedia)

Hát izé... Szépen újjá van épitve és főképpen a szultán palotája foglalja el, amit nem lehet megnézni belülről. Ahogy a parti öböl két oldalán épült várakat sem. Mivel Omán nagyon szeretné csalogatni a túristákat, ezért a múzeumokat is gondosan bezárja 2 órakor, ami gyakorlatilag megoldhatatlan feladat elé állitja az embert, ha egy óra után ér vissza a merülésből és akkor kezdene szárazföldi programba. Aki pedig nem merül, az keljen korán, nézzen várost és üsse el mással az időt délután, nem kell folyton kiváncsiskodni és műemlékeket bambulni. 
De a korai záróra nem volt nagy baj, mert eléggé elfáradtunk, hazamentünk, néztünk kis tévét és elmentünk aludni.

(Talán feltűnt, hogy főképpen hozott anyaggal dolgozom. Egyrészt, mert viz alatt nem szoktunk fényképezni, ugyanis a felszerelés brunya drága és én még merülésfronton elsősorban a túlélésre játszom. Ennek megfelően uram folyamatosan engem tart szemmel, igy nem sok ideje marad(na) a kattogtatásra. A városnézéseknél meg vagy elfelejtettem fénycsit vinni, vagy vittem, csak nullára punnyadt akkuval.)

Másnap reggel a habok ura hullám nélküli sima vizzel örvendeztetett meg bennünket, igy kétszer merültünk, egyszer egy Houla (vagy valami hasonló) nevű helyen, egyszer pedig az Akváriumnál. Houla nagyon klassz volt, az Akvárium nem, mert nagyon erős volt a sodrás és nehezen lehetett úszni. A visszaúton a tenger visszatalált a tegnapi lendületéhez, szerencsére a kapitányunk is, úgyhogy nem unatkoztunk. A Gábor eléggé be is pöccent a hajósöfőrünkre, igy az út végén csak annyit mondott neki, hogy holnap ő fog vezetni, a kapitány meg az ő helyén ülhet majd. 
Miután ügyesen túléltük a visszautat, további felfedezőútra indultunk. 
Omán kicsit nagyobb területtel rendelkezik, mint Nagy Britannia. Ezen a területen 2,6 millió ember él (igen jól tetszik látni nem gépeltem el semmit), ebből 700 ezer külföldi. Úgyhogy az ország nem nagyon sűrűn lakott. Mi egy Muscattól 150 km-re fekvő helyet néztünk ki, a bahlai erődöt, ami rajta van a UNESCO világörökség listáján. Az út nem telt kalandok nélkül, mert az első 20 km után be akartuk kapcsolni a légkondit a kocsiban, ami nem működött. 40 fokban, erősen tűző napsütésben úgy gondoltuk, hogy ez elég ok a visszafordulásra. Az akció közben, ahogy lassitott a kocsi, beindult a hűtés. Sikerült rájönni, hogy a légkondi csak akkor működik, ha a hűtőviz úgy lehűl, hogy csak jégcsákánnyal lehet lyukat ütni bele. A felismerés nyomán hol hideg vizzel locsoltuk a hűtőviz tartályt, hol 90-nel száguldottunk az autópályán (a hűtőviz hőmérsékletének csökkentése céljából), miközben a vaditó sebességtől tépte a hajunkat a szél, de végül megérkeztünk Bahlába. Ahol az erőd zárva volt. A helyiek szerint csak délelőtt van nyitva, de nem tudjuk pontosan. Azért mert bár a túrista szerető omániak kiraktak egy táblát a bejárat mellé, amire szépen ráirták, hogy mikor és milyen körülmények között lett a vár a világörökség része, csak azt felejtetették el ráskribálni, hogy a műintézmény mikor van nyitva.  Hiába, nem lehet minden tökéletes. 

Bahla erődje I.

Bahla erődje II.

  
Ezután elmentünk, hogy Tannuf városát megnézzük, ami az útikönyvünk szerint nagyon szép. De ezt majdnem sosem tudtuk meg, mert ügyesen letértünk az útról, ahol a tábla mutatta Tannufot, de a régi város nem lett meg. Úgy döntöttünk, hogy a sikertörténetekből mára elég és hazaindultunk, amikoris Gábor sasszemével kibökte a régi város romjait. Igy újra lekanyrodtunk a főútról és megtekintettük a csak kicsit kitáblázott romokat. Még a bolond is láthatja, hogy Omán szélesre tárt karokkal várja a túristákat. 

Tannuf romjai

Mivel már későre járt az idő, szépen hazamentünk.


Szerdán a tenger még mindig nem nagyon szeretett minket, de miután új kapitányunk a merülésvezetőt és egy német diáklányt, aki jött velünk búvárkodni, leboritotta a hajó padjáról a földre és eléggé megütötték magukat, utána lassabban ment és sokkal kellemesebben telt az út. Az Édenkertben és a Houla nevű helyen merültünk, láttunk  szép nagy rájákat, homárt, murénát és oroszlánhalakat. Szóval minden nagyon jó volt. 

Rája (Internet)

Oroszlánhal - Lionfish (Internet)

  
Délután iszonyú szerencsénk volt, mert a megcélzott Nakhla erődöt és Barka várát is nyitva találtuk. Úgy látszik néha hibáznak az ománi túrista csábitó erők, és nyitva hagynak pár emlékművet. Mindkét vár nagyon szépen fel van újitva és remekül nézett ki. 
Ománban sok vár van, mert az ország harcos múltja és a kis mennyiségben előforduló viz szükségessé tette az aktiv védelmi munkálatokat és erőditmények épitését (az ivóviz forrásokat is védeni kellett). Állitólag kb 1000 van az országban. 
A kivételesen jól sikerült nap után hazamentünk, lefeküdtünk, elaludtunk.

Nakhal erődje (internet)

Kilátás az erődből (internet)

  

Barka erődje (natureisrael.com)

Fanjai kilátás

Másnapra én már kidőltem, Gábor egyedül ment búvárkodni (a tenger persze olyan sima volt, mint a tükör egész nap), én a Starbucksban nézelődtem az interneten és megnéztem Fanja városát (szintén egy elhagyott régi város, közel Muscathoz), felszedtem az uramat, megebédeltünk és elmentünk, hogy megkeressünk egy vádit, ami a könyvünk szerint nagyon szép. Hát azt nem találtuk, viszont meglett egy erőditett város közel Nakhlához, ami nagyon jól nézett ki és egy datolyaliget közepén volt. Amerre a szem ellátott, valamennyi ház tetején datolya aszalódott. 

Az erőditett város fala

Datolyák napozás közben

  

Datolya (piros fajta)

Omán a várain kivül a datolyáról hires. Van neki 200 fajta. De sajnos a boltban nem tudtunk friss ománi datolyát venni, igy uram megindult, hogy becsönget valamelyik házba, aminek a teteje datolyával van tele és megkérdezi nem adnának-e el nekünk egy keveset. Végül az egyik házban egy hölgy adott nekünk egy nagy tállal. Ingyen. Szép sárga és nagyon finom volt. Utána hazamentünk, átöltöztünk és megvacsiztunk a Crown Plaza hotelben. Klassz svédasztalos etetés volt, csak hallal a műsoron.


A pénteki program strandolás volt. Ajánlottak egy szép öblöt, ahol érdemes pipával úszkálni, mert van némi látnivaló a viz alatt. Amikor odaértünk, a viz mindenhol szép sötétzöld volt amerre a szem ellátott, mert valami zöld trutyis alga ezt a napot választotta a partra szállásra. Mi azért bementünk a vizbe körülnézni. Ha nincs a sok alga, akkor tényleg jó kis hely lenne sznorizni, igy viszont nemcsak, hogy nem lehetett tőle látni szinte semmit, viszont büdös is volt, és ahol tömegesen úszott, ott a viz kb 50 fok meleg volt és beleragadt mindenünkbe. Alig tudtuk lemosni magunkról. Az én fürdőruhám olyan szép barna és büdi lett tőle, hogy még mindig mosom.

Strand

Zöld viz

  
A jól sikerült fürdés után hazamentünk, lefeküdtünk, másnap gépre szálltunk és visszajöttünk Indiába, hogy ott folytassuk a csomagolást, ahol abbahagytuk.